23. Egy szívességet szeretnék kérni tőled...

Sziasztok, csajok! :)

Fényévekkel ezelőtt volt utoljára rész, tudom. De sajnos az iskola közbeszólt. Az előző hét borzasztó volt, mindennap írtunk legalább egy dolgozatot, mellette pedig témazáró is volt. Szóval szinte minden nap este 7-ig tanultam. Megkönnyebbülés volt szombaton 11-kor felkelni. :DD

Köszönöm szépen az előző részhez írt kommenteket!♥ :))) Remélem, hogy most még több kedvet kapnak dobni egy kommentet:)

Nem is mondok most többet.

Kellemes Olvasást.♥:)

- Legközelebb. Szia. – intettem neki vigyorogva, mielőtt végleg összezárult volna a lift két fémajtaja.

                                       

  Egy újabb napnak nézünk elébe. Ma szombat van, holnap telik le az egy hét. Egy hete itt vagyok és jövő héten megy el Justin, hiszen azt mondta nekem, hogy 2 hétig lesz itt. De ez nem is tudom, miért jutott eszembe.. van ebben valami fontos? Nem, nincs.

  Nekem még 5 hetem van hátra. 5 hét New Yorkban… Bevallom, jobbnak gondoltam ezt az egészet. Én úgy számítottam, hogy majd bejárom az egész várost és ilyenek, de ehelyett egyik program követi a másikat. Kemény munka van. Ebben a pillanatban viszont úgy határozok: Én igenis fel fogom fedezni New Yorkot!

Egyszer vagyok itt, az istenért! Talán leszek még, de a jövőben semmi sem biztos. Úgyhogy meg kell ragadni minden alkalmat.

  Ezen viszont nem volt sok időm gondolkodni, mert készülődnöm kellett. Ma készítik el rólunk azt a képsorozatot, amit felhasználnak majd az 1 hetes ittlétünk és szorgos munkánk ajándéka és egyben kitüntetéseként. Elviekben holnap meg is kapjuk a kész naptárat. Annyira nem izgulok, készült már naptár rólam, amit az emberek meg is vehettek, szóval ebben nincs semmi újdonság.

  Tegnap este megmosott hajam igencsak szép formában száradt meg, így úgy gondoltam, kiengedve hagyom. A nap nagy részében felfogom, mert a fotózásokra készített hajaim legtöbbször úsznak a hajlakktól meg néha a csillámportól. Egyszerűbb, ha nem kell folyamatosan sepergetnem ide-oda. De most friss volt és üde, így hát élvezni tudtam, ahogy hosszú hajam a hátam közepét simogatja.

  Ahogy az elmúlt napokban is, sminket ismét nem raktam fel, mert a sminkesem úgyis lemosná, mondván, hogy neki natúr bőr kell.

  Reggeli után belebújtam a bokacsizmámba, összeszedtem egy táskába minden szükséges kelléket és kelletlenül bár, de elindultam a fotózásra. Időközben azt is megjegyeztem, hogy egy okkal több van, amiért sétálgatni mehetnék a városba: új ruhákat és kiegészítőket kell beszereznem.

~*~

- Mi újság, Oliv? – lépett mellém Amanda. Jaj, ne, már csak ez hiányzott..!

- Á, teljesen össze vagyok zavarodva. Annyi programom van.. neked is? – jobb ötletnek találtam a sajnálkozást, mint a „nincs semmi különös” választ, mert akkor lefogadom, hogy kitért volna Justinra.

- Nekem is, de szerencsére követhető. Meg.. végül is ezért jöttünk, nem? – nevetett fel.

- Végül is de – éltem szavaival mosolyogva.

- Neked lesz még ma fotózás?

- Nem. Csak egy van naponta. Neked nem?

- Nekem ma kettő van, holnap pedig egy sincs – vigyorgott.

- Ó, de jó neked – biggyesztettem le ajkaimat. – Nem kell vasárnap is csinálnod ezt a felhajtást. Imádok modellkedni, de órákat tölteni a sminkes-és fodrászszékben már nem.

- Azt én sem nagyon szeretem.

  Egy mosollyal nyugtáztam szavait, s csendben sétáltunk tovább. Csak azt nem értettem, ő miért jön velem..?

- Figyelj… - kezdett bele, de megállt. Majd újra mély levegőt vett. – Nincs kedved eljönni velem holnap a közeli plázába?

- Nagyon megharagudnál, ha nemet mondanék? – gondolkodnom sem kellett ezen. Semmi kedvem nem volt éppen vele vásárolni. Egyébként jó fej csaj, de csak lenne. Ugyanis mindig attól kell félnem, hogy a következő pillanatban Justinról fog kérdezni és így egyáltalán nem lehet elengedni magam a vele folytatott beszélgetések során. – Tudod, nekem van holnap fotózásom, meg szeretnék egy kicsit beszélgetni az otthoniakkal is. Úgy értem, Skype. Meg rendbe rakom a szobám, mert sikerült tegnap rendesen feltúrnom – nevettem fel kínosan. Utóbbi csak apró hazugság volt, az első kettő valós ok. Tényleg beszélgetést terveztem a családommal, na meg persze drága barátaimmal.

- Ó, értem – sóhajtott szomorúan. – Akkor majd legközelebb – mosolyodott el halványan. Nekem rögtön bűntudatom támadt, de nyugtatott a tény, hogy most nem rosszindulatból cselekedtem, csupán elővigyázatosságból. Még a hotelben tudnék is menekülni előle, de egy plázából nem tudok elszökni hirtelen, ha nem kívánt téma kerül szóba…

  Mosollyal bólintottam, majd elköszöntem tőle, ugyanis a lifthez értünk. Ő a lépcsőházat vette igénybe. Ahogy utánanéztem, még erősebben rám tört a lelkiismeretem. Úgy értem a lelkiismeret furdalásom. Talán mennem kellett volna.

  De végül nem szóltam utána. Jobb, ha még várok egy kicsit. Ha a közeljövőben is kérdezgetni fog Justinról, akkor végleg teszek arról, hogy szorosabb barátságba kerüljek vele. De ha nem, akkor megpróbálhatjuk.

A lifttel gyorsan felértem, a szobám pedig már alig 20 lépésre volt onnan. Örömmel nyugtáztam, hogy így délután 3 óra felé végül ismét sikeresen túléltem a hajlakkot. Hajgumim után nyúltam, de mikor az összefogásra került a sor, mégsem tettem meg. Szerettem volna kicsit érezni hosszú hajam lobogását.
  Küldtem anyának, Audrinának és Ashleynek egy-egy SMS-t, hogy ráérnek-e estefelé egy kis Skype-ra. A válaszok hamar érkeztek: Audrina és a szerelmespár ráérnek, anyáék nem, de holnap igen. Szuper!

Bőröndömben lapuló laptop tartó táskámat kivettem, az ágyra fektettem és mióta megérkeztem, most először végre beüzemeltem a gépem. Bedugtam a töltőt, hogy véletlenül se merüljön le idő előtt és míg vártam, hogy életre keljen, az órarendes táblázatot tanulmányoztam. Holnap mindössze egy fotózásom lesz, de szólt Clara, hogy holnap tart Tyler egy rövid konferenciát, amin értékeli az elmúlt egy hetes teljesítményünket és valami másról is szó lesz, de azt nem mondta meg.

  A gépem feléledt, ujjlenyomattal beléptem – azaz végighúztam az ujjbegyem a kis érzékelőn és megjegyzem, ez a megoldás nekem jobban bejön, mint a jelszavas, mert ezt valójában lehetetlen feltörni – és rögtön az internethez csatlakoztam. Eddig csak telefonról Twittereztem és Facebookoztam, de gépről könnyebb. Mindkettőbe beléptem. Lesokkoltam az adatok láttán. Facebookon jött 139 üzenetem, 163 ember ismerősnek jelölt, ezen felül 631 értesítésem volt. Ez hogy a fészkes fenébe történhetett, úgy őszintén? Lehetetlen! Ráadásul 2 nap alatt? Mert tegnap nem léptem fel se ide, se Twitterre. Twitteren hasonló volt a helyzet, csak még „rosszabb”: a követőim száma megnőtt 50.002-re. Na ez az, ami már tényleg lehetetlen.

Rengeteg ’direct message’ érkezett, s kíváncsiságból belenéztem párba. A legtöbbje arról kérdezett, hogy mi közöm van Justinhoz és hogy milyen érzés vele kapcsolatban lenni. Az olvasás közben valójában majdnem sokkot kaptam. Ez nem történhet velem.

  Következő utam Justin adatlapjára vezetett, ahonnan a választ és okot vártam a követőim számának hirtelen megnövekedésére. A tweetek között böngészve ráakadtam egyre, amelyet tegnap írt, a tartalmazta a felhasználónevem.

rosszat cselekszem egy jó ügy érdekében. emlékezz, @OliviaM, hogy még tartozol nekem!

Milyen kedves.. vagy inkább kedvesen ironikus. Gondolkodás nélkül fogtam bele a válasz írásába. Nem hagyhatom szó nélkül.

a tegnapot vehetjük a tartozás megadásaként. tehát kvittek vagyunk, nem kérek több említést a tweetjeidben.

Reméltem veszi a lapot, hogy nem akarok egy olyan személy adatlapján megjelenni, akinek több, mint 50 millió követője van. Az pedig, hogy kissé durva voltam, szerintem érhető. Úgysem fog megsértődni és bár nevet nem említettem, úgyis tudni fogja, hogy neki címeztem.

  Nem is vetettem több ügyet arra, hogy talán válaszol-e vagy nem, helyette inkább visszakövettem pár tíz embert.

~*~

- Ó, hívnak a srácok – jelentettem be szomorúan Audrinak. – Sajnálom, nővérkém, mennem kell.

- Rendben, éppen jól jön, mert nekem is – nevetett fel. – Jövő héten lehet New Yorkba megyek, szóval ha van kedved és időd, akkor találkozhatunk majd. Bár lehet, hogy amúgy is fogunk, mert Tylerrel beszélnem kell. Kifutós fellépésem lesz.

- Hmm, az nem rossz – kacsintottam bele a kamerába. – Majd megbeszéljük a dolgot, még addig van idő.

- Persze. Majd kereslek. Puszillak.

- Szió! – dobtam puszit, majd kikapcsoltam a kamerát és felvettem a kapcsolatot a srácokkal. Amint megjelent a képernyő, megpillantottam drága barátaim idióta pózait. Még Mike is pózolt…

- Jó reggelt a mi szép barátnőnknek! – mondták kórusban, vigyorogva.

- Kicsit messze vagyunk már a reggeltől, nem gondoljátok? – nevettem fel boldogan. Hiányoztak már és örültem, hogy végre így láthatom őket.

- Nem változtál semmit, Livia. Jaj, úgy hiányzol! – vette magához a szót Ashley.

- Nekem is ti, skacok, higgyétek el! – szomorúan, mégis mosolyogva kémleltem a képernyő túloldalán lévő két dilis szerelmespáromat. – Hogy ityeg? – kérdeztem játékosan.

- Hiányzol az egész osztálynak. Sőt, az egész sulinak! – ezennel Mike beszélt.

- Ó, azt erősen kétlem. – nevettem.

- Ismét szóváltásba keveredtél Twitteren a pasimmal – vigyorgott Ashley.

- Ó, szóval jártok? – kérdeztem sunyin, kacéran.

- Ah, jó lenne. De nekem elég Mike, őt tiszta szívemből szeretem – sóhajtott. – Tényleg, mi van veletek?

- Nincs olyan, hogy mi. Ő van, meg én. És az van, hogy tegnap este elbeszélgettünk egy kicsit – vallottam be szerényen.

- Olivia, addig nem mozdulsz el a gép elől, míg el nem mondasz mindent.

  A parancs hallatán satuba vágtam magam és Ashley „kedves” kérésére belekezdtem a mesélésbe.

~*~

- Szóval ennyi – sóhajtottam fel örömömben, hogy így negyed óra folyamatos beszélés után végre megpihenhetek.

- Csináltál már róla félmeztelen képet? Emlékszel, megkértelek!

- Ashley, ez most komoly? Az egyik, hogy ott ül melletted a pasid – nyöszörögtem fel. – A másik meg, hogy legalább az előző beszédemre reagálj már valamit, ne rögtön másra térj rá – a végén azért elmosolyodtam, nehogy megsértődjön.

- Jól van, oké, bocsi – horgasztotta le orrát. – Csak.. na, azért mégis Justinról van szó. Ismersz, hogy olyankor nem bírok magammal.

- Persze, tudom, édes – bűntudatom támadt, hogy megsértettem, ha nem is túlságosan, de mégis megtettem. – Tudod mit? Így 7 óra után már biztos itt van a hotelben. Felhívom és ha ide tud jönni, akkor beszélsz vele. Mit szólsz hozzá? – ajánlottam kedvesen. Ő viszont lesokkolt.

- Uramisten, ez komoly? – tátotta el a száját. – Te jó ég, szent szűz Mária, persze, hogy benne vagyok – elvigyorodott, kezeivel őrült módjára kezdett kalimpálni a levegőben.

- Akkor shh! – tettem mutatóujjam ajkaimra, majd kikerestem Justint a telefonomból és tárcsázni kezdtem. 5 csörgés után még mindig semmi.

- Nem veszi fel? – ment el Ashley kedve.

- Nyugi, fel fogja – és amint kimondtam, meg is történt.

- Üdvözlöm, Chuck Norris a vonalban. Kivel beszélek? – szólt bele kedvesen, de hangja elárulta, hogy vigyorog.

- Ha maga Chuck Norris, akkor gondolom már azt is tudja, hogy miért hívom – ugyanazzal a hanggal válaszoltam.

- Persze, hogy tudom. Annyira hiányolja nélkülözhetetlen személyiségemet, hogy azt szeretné, ha felkereshetne engem.

- Oké, nem tudom honnan jön neked ez a duma, de inkább elmondom, amit akarok, mert mégsem vagy annyira Chuck, mint ahogy te azt szeretnéd – sunyin elmosolyodtam válaszomon. – Szóval azt szeretném kérdezni, hogy nem tudnál-e feljönni a szobámba? – térem rá egyből.

- Tessék? Miért? – nem kicsit meglepődött.

- Egy szívességet szeretnék kérni tőled.

22. Az első vitamentes beszélgetés

Sajnálom, hogy megint így elhúzódott a következő rész felrakása, de valamiért nem voltam megelégedve vele. De jobb lett volna, ha felrakom 2 napja, mert nagyjából semmit nem változtattam rajta azóta sem. Na, mindegy…

A kommentről/kommentekről: egy részt én legalább 3 óráig, de van, hogy napokig írok és egy 5 perces komment dobása szerintem ahhoz képest semmi. Nem akarok nyafogni, rábízom mindenkire, hogy gondolkodik erről:)

Szerintem én most nem is fűznék hozzá semmi mást. Ja, még egy dolog!

Nem tudom, mennyire fog titeket megfogni ez a rész, de remélem tetszeni fog és kedvet kaptok, a további olvasásnak:))

Kellemes Olvasást. ♥ 

Vállat rántva elfordultam tőle, de cselesen egy pillanatra még visszanéztem rá. Rosszallóan, mosolyogva rázta a fejét, majd tekintetét lesütötte. Ezután kénytelen voltam Jennyre figyelni és már csakis vele foglalkoztam. Azaz.. próbáltam.

  Lépteim sietősek voltak, de úgy éreztem, mégsem haladok semmit. A lépcsőház valóságos nyelő gödörnek tűnt, amiben előrehaladva csak még jobban eltűnök. 2 perc 43 másodpercem maradt, hogy odaérjek a boszorkány órájára. Ha kések, végem van. Próbáltam nem szitkozódni, de egyszerűen nem ment. Idegesített, hogy folyamatosan mindenről elkések, pedig világéletemben mindig mindenhová időben odaértem. Az órarendemnek köszönhetően viszont ez újonnan lehetetlenné vált.

  Az út felét épphogy elhagytam, letelt az időm. Már nem volt visszaút, elkéstem. A folyosó üres volt, így őrült rohanásba kezdtem. Nem volt ennél jobb ötletem.

  Berontottam az ajtón, lihegve és fáradtan. Rögtön a tanár alakját kerestem, amit nem volt nehéz megtalálni, mivel a csoporttal szemben egyedül állt.

- Elnézést a késésért, Mrs. Williams – ugyanazt a szöveget nyomtam, mint legutóbb, de ez volt jelenleg a legkisebb gondom.

- Ismét – tette csípőre a kezét, megvárta, míg bezárom az ajtót és a helyemre megyek. – Szabadna tudnom, hogy mi az oka a folyamatos késéseknek?

- Sajnos rettentően rossz órarendem van, egymást érik a programok, így alig van időm egyik után a másikra felkészülni és odaérni – illedelmesen próbáltam beszélni, megválogattam a szavaim, hogy elhiggye, amit mondok.

- Beszélj, kérlek, az órarend összeállítójával, mert én nem fogom eltűrni, hogy folyamatosan késs az óráimról.

- Természetesen megteszek minden tőlem telhetőt, de nem vagyok benne biztos, hogy megoldható az órarend-változtatás.

- Nekem nem számít, az én órámról ne késs, rendben? – az utolsó szót valójában nem akarta kimondani, csak illedelemből rakta oda.

- Persze – a hang alig jött ki a torkomon, szívem hevesen vert. Boszorkány? Nem! Egyenesen a sátán! Féltem tőle? Igen!

Másnap, 19:34

  A közös magánóránk óta semmiféle kapcsolatba nem kerültünk. Úgy értem, sem telefonon, sem személyesen nem beszéltünk. Még csak látni se láttam. Mintha felszívódott volna. Normál esetben talán még örültem is volna neki, de most nem, mivel tőle tudnék kártyát kapni. Ha viszont megsemmisül, akkor esélyem sincs a plasztik apróság megszerzésére.

  Valójában egyetlen dolognak tulajdonítottam „eltűnését”: szavaink.

„Keress majd meg, ha szeretnéd.”

Igen, pontosan ezt mondta. És ahogy most rájöttem, komolyan gondolta.

Szerintem már 2 napja nem találkoztunk volna, ha nincs a közös óránk. Tényleg nem fogja egykönnyen ideadni a kártyát. Azt akarja, hogy alázkodjak meg és én magam keressem fel őt. Mit ne mondjak, rendesen megnehezíti a dolgom. Ha tényleg felkeresem őt, akkor veszítek a méltóságomból. Ha viszont nem teszem, akkor ugrott a kártyám, ebben biztos vagyok.

  De talán nem kellene tovább falat húznom magam köré. Mi értelme annak, hogy utálom őt? Valójában ha jobban belegondolok, egyetlen értelmes okot sem tudok adni azon kívül, hogy „bunkó volt”. Ha abba is belegondolok, én is sok emberhez bunkó vagyok. És valójában minden ember bunkózik valakivel. Nekem pedig itt a lehetőség, hogy megismerjem őt – egy sztárt – közelebbről. Mi van, ha talán még sem olyan, mint gondolom? Hiszen csak az újságokból ismerem őt. Az újságok pedig legtöbbször egyenlőek a pletykával. Azok nem adnak képet egy személyről. Alapjában véve nem is tudom, hogy miért utálom. Azt hiszem igaza volt egyszer: a találkozás miatt.

  Ó és hát persze! Ott van Pattie. Számomra máris egy példaképpé vált. Ismer, tudja, hogy nem szeretem a fiát, mégis inkább ő meg akar ismerni, mielőtt ítélkezni kezd felettem. Úgy gondolom, rá kellene jönnöm, hogy nekem is ezt kellene csinálnom. Megismerni egy embert, mielőtt véleményt alkotok róla. Mert igen, a nagy Justin Bieber is csak egy ember. És még lehet kedves is.

  Markomban szenvedő szuperül okos telefonomon kioldottam a billentyűzárat, majd a képernyőn futtatgatva ujjamat sorba haladtam az opciókon, mígnem eljutottam a névjegyzékben egy bizonyos névig: Justin.

Mély levegőt véve próbáltam bátorságot és vakmerőséget gyömöszölni magamba. Ugyan már, Livia! Csak egy fiú, nem egy tyrannosaurus…

  Egy fontos, eldöntendő kérdés: Most akkor normálisan fogalmazzak vagy maradjak annál a bizonyos túlságosan kedves kifejezőképességemnél, amely segítségével gúnyolódó hatást keltek?

Az első mellett döntöttem. Úgy határoztam, ezúttal kulturáltan fogok viselkedni.

Justin, ha a szállodában vagy, kérlek mondd meg, hogy pontosan hol. köszönöm.

Ujjaim szélsebesen gépelték be a szöveget, csupán az utolsó szónál akadtak meg. Még mindig csodálkozom magamon, hogy ilyenre képes vagyok.

  Mielőtt meggondolhattam volna magam, gondolkodás nélkül elküldtem. Ha hezitálni kezdek, akkor tuti az lenne a vége, hogy kitörlöm az egészet és hagynám a fenébe.

  Ölembe fektettem a telót, lentebb csúsztam a kanapén, hátrahajtottam a fejem, lehunytam a szemem és vártam a rezgést.

  Egy perc.. két perc.. három perc.. négy.. tuti nem fog írni. Arcom pírben úszott. Igen, megalázva éreztem magam.

  Hasizmomig hatolt a hirtelen engem ért rezgés. Őrült módjára törtem fel az akadályozó billentyűzárat, majd rögtön megnyitottam az érkező SMS-t, melynek adataiban szereplő feladó szó után ’Justin’ állt.

a hotelben vagyok, próbán. fél óra múlva a lépcsőházban ott, ahol elájultál. már a birtokomban van a kártya, gondolom az érdekel.

  Nem is tudom, milyen választ vártam, de határozottan nem ilyet. Ennyire egyértelmű lenne, hogy a kártya érdekel? Hát jó, akkor tegyünk ellene!

gondolkodtam, ha van időd, beszélhetnénk egy kicsit. de csak ha ráérsz. semmi kedvem kapni azért, hogy feltartalak.

  Olyan volt, mintha nem is én írnám. Szerintem egy másik, kedvesebb lélek beszélt belőlem.

Ezúttal hamarabb jött a válasz.

már azonnal szeretnéd kezdeni vagy ráér egy fél óra múlva?:D csak azért, mert jelenleg nem Bieber-illatot, hanem Bieber-szagot éreznél…

Ezen akaratlanul is elvigyorodtam. Értettem, mire gondol. Próbán van, természetes, hogy leizzad.

fél óra múlva a lépcsőházban.

Ebből kiderült minden, felesleges lett volna többet írnom.

  Tehát még volt fél órám, hasznosan szerettem volna tölteni. Többek között megvacsoráztam, ami egészen pontosan egy kakaót és egy müzlit jelentett. Kicsit rendbe szedtem magam, hogy azért mégse karikás szemekkel jelenjek meg előtte. A hajamat változatlanul laza kontyba fogtam össze és ezzel végeztem is, hiszen még rajtam volt a mai napi ruhám. Zsebre vágtam az ajtókártyát, na meg a telót, majd bevettem egy rágót és csak azért, hogy büszke lehessek magamra, elindultam. Volt még 10 percem, 2 perc alatt a lépcsőházban vagyok, így végre egyszer nem fogok elkésni. Király.

  Gondolkodtam, hogy vajon mit kellene neki mondanom. „Szia, Justin, örülök, hogy látlak, adhatod a kártyát.” vagy „Megvan a kártya? Ó köszi. Szia.” És társaik, de végül lemondtam minden lehetőségről. Már elhatároztam, hogy beszélgetni fogok vele. Megpróbálom megismerni. Pattie fog inspirálni. Igyekszem vele úgy viselkedni, mint ahogy Pattie velem.

  Benyitottam a lépcsőházba és elindultam a lefelé vezető lépcsőn. Azt mondta: „fél óra múlva a lépcsőházban ott, ahol elájultál”. És mégis ki a fene emlékszik, hogy melyik emeleten ájultam el?

  Két lépcsőforduló közt ismerősnek tűnt a hely. Mintha abba a sarokba álltam volna be. Akkor itt történt volna az eset? Hangokat hallottam. Talán ő az. Az órámra pillantottam, 5 perc volt még a fél óra leteltéig. Lehetséges, hogy ő az. Füleltem, hátha megakad a hang valahol és tudnám, hogy jó helyen vagyok-e vagy ha nem, akkor merre menjek. A lépcső tetején lekanyarodott egy alak. Igen, ő volt.

  Lehajtott fejjel ugrált le a lépcsőfokokon, ujjaival haját rendezgette. Az utolsó fokok elérte előtt felpillantott, személyem láttán elmosolyodott.

- Helló – éppen elhagyta az utolsó fokot, nadrágját fentebb rántotta, pólóját pedig lentebb.

- Szia – mosollyal próbáltam megakadályozni, hogy fagyos hangulat üljön ki arcomra, csak reméltem, hogy nem volt mű a mosoly.

- Bocsi a félóráért, de…

- Semmi baj, megértem.

- Rég láttalak – csibészes mosolyt küldött felém.

- Jól van, ne hánytorgasd fel.

- Mit? Hogy azt hitted, nem tartom be a szavam és majd megkereslek, mert hiányolni foglak? Jaj, drága, ugye te sem gondoltad, hogy ennyire esedezem érted? – büszkén zsebre vágta kezét, arcán elégedett mosoly ült.

- Csak azért kerestelek meg, mert ha véletlenül hamarabb kellene elmenned, akkor ugrott volna a kártyám – ez sportszerű válasz volt, hozzám képest pedig különösen megfontolt és intelligens.

- Tehát mégiscsak a kártyára mész, beszélgetni nem is akarsz, ugye?

- Ezúttal rosszul gondolod. Én is szavatartó ember vagyok, s amint mondtam, beszélgetni akarok. Meg akarlak ismerni – saját számból hallani a szavakat sokkal furcsább és rémesebb volt, mint a gondolataimban.

- Tényleg? – meglepődött, de örömteli mosoly öntötte el arcát.

- A kártya ellenében – ravasz mosolyra húzódtak ajkaim.

- Hjaj – sóhajtott fel, farzsebébe nyúlt. Előhúzott egy apró tárgyat, majd elém tartotta a levegőbe. Érte nyúltam, de éppen mielőtt elvehettem volna, visszahúzta. – Ha valaki benyit, mikor te ott vagy, akkor azt mondod, hogy Scooter Braun jogosított fel a kártyára. Engem nem említesz. Ha kérdezni akar mást, akkor azt mondod, hogy kérdezze Scootert, mert te semmit nem tudsz a részletekről. Értettük?

- Amúgy sem tudok semmit a részletekről – vontam vállat. – Igen, értettem – tenyeremet az ég felé fordítottam, ezzel próbáltam noszogatni őt.

- Nem volt könnyű megszereznem, úgyhogy még lógsz nekem, tudod – félve belehelyezte a kis plasztikkártyát a tenyerembe.

- Tudom – mondhattam volna mást? – A kártyát pedig.. – ujjaim közé fogtam, s mielőtt elraktam volna, a levegőbe emeltem. - ..köszönöm – majd a zsebembe csúsztattam.

- Semmiség – legyintett, majd elindult a lefelé vezető lépcsőhöz. Automatikusan követtem.

- Most akkor nagy dolog vagy semmiség? – utolérve felvettem a ritmusát, szökdelve szeltem a fokokat, akárcsak ő.

- Nagy dolog volt megszerezni, semmiség odaadni – mosolyogva pillantott rám, játékosan elkapta az egyik rendezetlenül kihullott, levegőben süvítő tincsem és a fülem mögé rakta. Ez szokatlan mozdulat volt tőle.

- Értem – néztem magam elé, ugrálásomat lassacskán sétára váltottam. – Hova is megyünk most?

- Hát én vécére, te nem tudom – komolyan vonta meg a vállát, mire felvont szemöldökkel megtorpantam. – Dehogy! – nézett hátra vigyorogva. – Ki a parkba.

- A parkba? – ismét felugrott a szemöldököm. – Ősz van, Justin. Tudod, hideg – néztem rá hülyén.

- Kifejezetten jó idő van. Jössz vagy nem? Én megyek – mondta, de nem úgy látszott, mintha tényleg egyedül akarna menni. Talán nem akarta, de szemében látszott a reménykedés.

- Jobb helyet nem is találhattál volna – dörmögve indultam el, s előtte elsuhanva egyenesen kirontottam a lépcsőházból.

- Örülök, hogy örülsz.

- Én is – forgattam meg a szemem. – Na, menj előttem, mert én nem tudom, merre kell – mutattam magam elé.

  Bólintott, majd felvette a kapucniját és elindult. Nem tudom, hogy ő az „előttem”et hogy értette, de tuti nem az általam ismert jelentése szerint cselekedett, ugyanis mellettem jött.

  A hátsó kijáraton hagytuk el a hotelt, ahol valójában csak vészesetekben lehetne kimenni, Justint viszont ez nem különösebben foglalkoztatta.

- Mielőtt véleményt alkotnál rólam, hogy szabályt szegek.. – ezzel pont arra utalt - ..nekem ki szabad itt jönnöm. Legtöbbször itt hagyom el a hotelt, mert a kocsi itt vár rám – mutatott a hotel egyik eldugott egyszemélyes parkolóhelyére.

- Ha nem mondod, tényleg rossz véleményt alkotok – ezen már csak vigyorogni tudtam.

  Mosolyogva megforgatta a szemét, majd haladt tovább. A sötétbe, a szabad levegőre kiérve meleg testemet azonnal lehűtötte a hideg idő, kifújt leheletem és orromon távozó levegőm füstként látszott körülöttem. Összefontam karjaim, hogy melegítsem magam, közben szemmel tartottam a mellettem haladó fiút, hogy mikor merre kell mennem.

- Azt mondtad, nincs hideg – vádoltam mérgesen.

- Miért, fázol? – nézett rám meglepődve.

- Még nem, csak rosszul esik a hideg.

- Szólj, ha fázol és visszamegyünk.

  Bólintottam, s elnéztem a távolba, hogy látok-e valami parkot. Igen, láttam, jó 20 méterre lehetett tőlünk, tehát szerencsére közel volt.

- A hotelben nincs valami jó hely, ahol lehetett volna beszélgetni? Pont egy zsúfolt park? Nem félsz a fotósoktól?

- Majdnem minden este kijöttem ide mióta itt vagyok. Egyszer sem kaptak még le.

- Miért?

- Miért jövök ki? – bólintottam. – Egész nap rohanok meg  stresszelek, rossz levegőjű termekben tartózkodom, ilyenkor jó egy kis friss levegő. Na, persze már amennyire New York levegője lehet friss… - nevetett.

- Nem nehéz? – bármennyire jó volt összehúzódva melegedni, most kimozdultam vermemből és felnéztem rá.

- Néha – vállat vonva maga elé bámult. – Állj meg – elém tartotta kezét, hasammal neki is mentem. Még szerencse, hogy ott volt, szépen kisétáltam volna a kocsi elé. A jármű elhaladta után fejével intett, átszaladtunk az úton, ezután rögtön a parkba kerültünk. Lábam alatt éreztem az egyenletesen eloszlatott beton eltűnését és az ahelyett felbukkanó kavicsokat.

- Néha? – firtattam a témát.

- Bonyolult megfogalmazni – húzta el a száját. – Imádom, amit csinálok, de néha már sok. Úgy értem, növő félben vagyok, szerencsére már a vége felé járok.  Úgy értem a mutálás meg a növés és bár sajnos vagy szerencsére, nem is tudom, de eléggé hiperaktív vagyok és ez még mindig tart és ez az, ami segít, hogy ne legyek komolyan fáradt a nap végén. Szóval inkább szerencsére, de mivel már több éve folyamatosan csak nyomom a melót, aminek hangsúlyozom, örülök, mert ismétlem, imádom, amit csinálok, de néha már azt mondom, csak egy normális napom hagy legyen.! – beszéde egyáltalán nem volt összefüggő, mindent próbált egyszerre elmondani és ebből adódott, hogy három mondatba belezsúfolt minden információt, aminek emésztése nekem több másodpercbe került.

  Éppen jól jött, hogy lassítani kezdett. Egy pad mellé értünk, ami egy fa alatt állt, így jól beárnyékolta a helyet. Körülöttünk egy lélek sem volt, mindenki a park másik felén tartózkodott. Leült a pad szélére, én pedig a másik szélére. Mégsem volt feltűnő távolság köztünk, mert a karfa és a háttámla nélküli, a natúr pad össz-vissz volt talán vagy egy méter.

- Ha lehetséges lenne, hogy megtarts minden jelenlegi tulajdonodat és úgy térhess vissza a régi életedbe, úgy értem.. tehát.. a hírneved megmarad, a pénzed megmarad, a kocsid, a házad, a rajongóid, mindened megmaradna, egyszerűen csak azt mondanák, hogy mindenki úgy fog viselkedni veled, mint mikor kicsi voltál, akkor mit választanál? A régi vagy a mostani életed?

- A mostanit – vágta rá. – Az olyan lenne, mintha elmenekülnék a kihívás elől és cserbenhagynék mindenkit, aki szeret. Ha már egyszer ráléptem erre az útra, akkor fejezzem is be. Nem léphetek csak úgy le.

- Szereted a rajongóid? – automatikusan jött a kérdés.

- Nélkülük még mindig Stradfordban csücsülnék. Sokkal tartozom nekik, időbe fog telni, hogy mindent megháláljak, de igyekszem. Nagyon szeretem őket, a második családomként bánok velük. Tényleg elszomorít, mikor olyanokat olvasok, mint például: „Justin, kérlek imádkozz a nagypapámért, éppen tegnap halt meg. sokat jelentene”. Vallásosságom révén ilyenkor tényleg mindig elmondok egy imát és csak remélni tudom, hogy minden rendben lesz velük. A rajongóim nagy részével sajnos még sosem találkoztam, mégis közel érzem őket magamhoz. Nevess nyugodtan, ez akkor sem fog változni – szavait cseppet sem találtam nevetségesnek. Inkább megdöbbentőnek. Vagy legalábbis megdöbbentett. Az, hogy mennyire őszintén beszélt. És milyen tisztelettel. Hittem neki. Minden egyes szavát elhittem és ez a fura érzés hihetetlen módon örömmel töltött el. Jó volt végre hinni benne.

- Szépnek találom, nem nevetségesnek – halkan, majdnem suttogva válaszoltam.

- Köszönöm – mosolyodott el kedvesen, s bár az árnyékban ült, a hold fénye miatt mégsem tudta elrejteni szemeit. – Először beszélgettünk normálisan és még 5 percnél is tovább tartott – nevetett fel, ami kizökkentett mélázásomból. Megköszörültem a torkom, próbáltam feléledni szavaiból. Mosolyogva bólogattam, helyeslést mutatva.

- De ez is csak miattam történt – vágtam fel vigyorogva.

- Vicces vagy – öltötte rám a nyelvét, majd belecsípett derekamba.

- Au? – nevettem fel.

- Mi az, cicus lettél?

- Az nyauzik, de mindegy.

- Ja, tényleg – kínosan felnevetett.

- Láttál már cicát?

- Csak kutyusom volt, bocsi – döntötte oldalra a fejét mosolyogva.

- Hogy hívták?

- Sam, Sammy, mikor hogy szólítottam.

- És most hol van? Apukádnál? Tényleg, ő hogyhogy nincs veled? – ez eddig még fel sem tűnt.

- Két kellemetlen téma egyszerre – hajtotta le a fejét.

- Tényleg? Ó, sajnálom, nem akartam – halkultam el.

- Semmi baj, nem tudhatod – rázta meg a fejét, majd nagyot sóhajtva rám nézett. – Először is, apu. A szüleim elváltak a születésem után nem sokkal – igen, ezt tudtam. – Erről ma már nem különösebben nehéz beszélnem, mert elvannak egymással és aput is egyre többször láthatom. De akkor nagyon nehéz volt. Valójában nélküle nőttem fel.

- Nagyon sajnálom, Justin – a szemében megjelenő fájdalom a szívemig hatolt. Bele sem merek gondolni, milyen az, ha valaki apa nélkül nő fel. Mosolyogva, hálásan rám nézett, majd folytatta.

- Sammy 3 éve meghalt. A nagyszüleim vigyáztak rá, miután beindult a karrierem. Több hónap után mikor végre hazamehettem Stradfordba, tiszta boldog voltam, hogy végre láthatom őt és nagyi közölte, hogy meghalt. Egy egész napot végigsírtam miatta – hangulata szomorú lett, amit megértettem.

- Az én kutyusom is tavaly meghalt – nem is hezitáltam, hogy kimondjam-e vagy nem, mert tudtam, hogy hasonlóképp érez, mint én.

- Hogy hívták?

- Samatha.

- Samatha, Sammy, a kezdőbetű még stimmel is – kuncogott.

- Valójában azért lett Samatha, mert S betűs nevet akartam neki adni, mert nekem is S betűs.

- Az Olivia-ban hol van S betű? – vágott értetlen fejet, majd elnevette magát.

- A második nevemre gondoltam.

- Ja. Olyan nekem is van. Drew. De nem szeretem.

- Nem szereted? Ó, ezt nem kellett volna elmondanod – ajkamba harapva próbáltam nem hagyni ajkaimnak, hogy vigyort formáljanak.

- Azzal tényleg fel lehet húzni, ha direkt Drew-nak hívsz, szóval ne próbálkozz – próbált fenyegető lenni, de szegénynek nem sikerült. – Neked mi a második neved?

- Stella. Én kedvelem, de amikor csak lehet, nem használom.

- Akkor te sem szereted. Háhá – dörzsölte a tenyerét cselszövőn.

- Mondom „én kedvelem” – ismételtem magam.

- „De amikor csak lehet, nem használom” – most pedig ő ismételt meg engem. Megforgattam szemeimet, mire elégedett mosoly terült el arcán. – Olivia Stella Mitchell. Hmm.. pedig egész jó.

- Köszi – vontam vállat tehetetlenül mosolyogva. – Nekem a Justin Drew Bieber jobban bejön. Jobb a hangzása. És most ne szállj el magadtól – hunyorogva emeltem szeme elé mutatóujjam.

- Csak egyféleképpen tudnék, de köztudott, hogy az árnyékunk sosem hagy el – jött az értelmetlen, de közben nagyon is értelmes válasz.

- Jól van, tőled pont ilyen választ vártam – valami ’-.-’-hez hasonló fejet vághattam.

- Egyébként hogy más szögből is vizsgáljuk a dolgot.. én próbálok a lehető legjobban önmagam maradni. Főleg Anya, illetve a csapatom segít nekem ebben.

- Csak támogatni tudom őket. Szerintem kicsit feladatuk is, hogy megakadályozzák, hogy elszállj magadtól. Bár azt be kell vallanom, én az utóbbi időben egy egoista baromnak tartottalak – az előbbi pár vicces perc hangulatára ezen a mondaton is csak vigyorogtam.

- Jól van, tőled pont ilyen jellemzést vártam – használta előbbi szavaimat.

- Nem fogom azt mondani, hogy kedveltelek, ha közben mégse. Örülj, hogy nem hazudok.

- Tisztában vagyok vele, hogy nem kedvelsz. De én sosem adok fel semmit – célzón elmosolyodott.

- Úgy érted.. meg akarod magad kedveltetni velem?

- Nem akarom. Csak próbálkozom. Adom önmagam és ha bejön a személyiségem, úgyis megkedvelsz. Ezért kértelek, hogy legalább próbálj megismerni. Tudod, sosem „harcoltam” még ennyit egy utálómmal – nevetve vakarta meg tarkóját.

- És én még mindig nem értem, hogy velem miért teszed – komolyan mondtam, mert komolyan is gondoltam.

- Oliv, kérlek… - forgatta a szemét. – Legalább 2 hétig egy hotelben leszünk, a menedzserem csajának a barátnője vagy, közös a magántanárunk, mi kell még?

- Modell leszek – emlékeztettem egy fontos momentumra.

- Na ja – mosolyogva helyeselt.

- Egyébként.. hát jó. Legyen. Ha most ennyire jól ment, talán máskor is menni fog. Megpróbálok normális lenni. Megismerni téged. Aztán majd alkotok véleményt. De ha most nem megyünk vissza, én idefagyok a padhoz és akkor minden, most elhatározott tervemnek lőttek – éreztem, hogy kezdem nem érezni a lábujjaim, a kezem viszont viszonylag meleg volt, mert összeszorított combom közt pihent.

- Mondtam, hogy szólj, ha fázol, nem? – azonnal felpattant és levette magáról a dzsekit.

- Nem tudom, mit akarsz azzal, de vedd vissza.

  Szó nélkül terítette rám a meleg kabátot, amely nem csak hőt, illatot is árasztott magából, de nem is akármilyet! Olyan Bieber-illata volt, hogy az eddigi folyamatosan jelenlévő fűillatot is elnyomta. Arról pedig már szót sem ejtek, hogy milyen finom volt…

- Iszkiri befelé – intett a fejével, s ő már el is indult.

- Ezt nem gondolhattad komolyan – a kabátra utaltam.

- Siessünk, mert megfagysz – mosolygott rám hátra, majd bevárt és elindultunk a visszafelé úton.

  Gyorsabban elrepült a visszafele út, mint a kifelé, nem tudom miért. Az viszont biztos, hogy már kevésbé éreztem feszülten magam a társaságában. Jó, eddig sem paráztam, de sosem beszélgettem vele szívesen. A vége felé viszont már azt kell, hogy mondjam, különösen érdekelt, amit mondott. Fura érzés, meg kell még szoknom.

- Miért vagy benne olyan biztos, hogy nem voltak ott fotósok? – rögtön letámadtam kérdésemmel, amint bezárta az ajtót.

- Nem vagyok benne biztos. De eddig még egyszer sem volt olyan alkalom, hogy ne vegyem őket észre, mikor a közelemben vannak. Ma sem történt, szóval nyugi, nem leszel pletykaalap – bökött oldalba mellettem elhaladva.

  És igen. Ezek is furák még számomra. A bökdösődése, a csipkelődése. Azelőtt is csinálta, de akkor felvettem. Most azért furcsa, mert nem veszem fel, csak mosolygok rajta. Meglehetősen érdekes, hogy mennyit változhat egy ember nézőpontja egyetlen beszélgetés után. És most még nem is beszéltünk sokat.
  Követtem őt a liftig, amelybe beszállva megnyomta a 4-es és az 5-ös gombot is.

- Hányas a szobád? – akármennyire is sztár, ezt jogom van tudni. Ő tudja az enyémet, ráadásul vagyunk már annyira beszélő viszonyban.

- Azt tudom, hogy a tiéd a 634-es, de várj.. elfelejtettem az enyém – ijedt arca egyszerre megdöbbentett és engem is megijesztett. – Öcsém, ha most látnád az arcod – röhögött fel. Most pedig egyszerre megnyugodtam és el is öntött a harag.

- Ó, te.. hülye! – mellkasánál fogva erősen megtoltam, de aligha mozdult arrébb egy lábfejnyit.

- Egyébként 532, szóval valahol alattad vagyok, legalábbis félig. Ha jól tudom, úgy vannak a szobák emeletenként elhelyezve, hogy például az 5.-en lévő két szoba felett a 6.-on egy szoba van a két szoba felett. Na, remélem érted – nevetett fel.

- Aha, azt hiszem – gondolkodtam el. A lift aprót csengett. Mikor elkezdett kinyitódni az ajtó, beállt közéjük, hogy ne záródjanak vissza. Felvont szemöldökkel néztem tevékenységét.

- Felkísérjelek vagy nem félsz egyedül felmenni? – ismét megjelent arcán a csibész, pimasz mosoly. Felzselézett tincsei közül egy éppen kirúgta magából a tartást és fáradtan előreomlott.

- Egyrészt nem félek, másrészt mindjárt szétesik a hajad, szóval menj és kezdj vele valamit – mosolyogtam.

- Mi az, hogy szétesik a hajam? – vágott rémült arcot.

- Nem fog eljönni a világvége – forgattam a szemem. – Na, menj. Feltartunk másokat. Biztos sokan szeretnék használni a liftet.

- Holnap mész zongorázni?

- Talán. Nem tudom. Az órarendemtől függ. Na, sipirc – Mindkét kezemmel hasának támaszkodtam – ami, megjegyzem, kifejezetten erős volt – és kinyomtam a két ajtó közül, majd pedig megnyomtam a bezáró gombot.

- Ölelés vagy valami? – széttárt karokkal állt az ajtó előtt, amely nem az ölelés hiánya, mintsem a számonkérés miatt volt.

- Legközelebb. Szia – intettem neki vigyorogva, mielőtt végleg összezárult volna a lift két fémajtaja.

Szavazás eredménye + egy kis meglepetés

Már megint itt vagyok :DD
Első sorban most arról lenne szó, hogy már régen lezártam a szavazást, de az eredménye még hivatalosan nem került ki. Most hát itt is van! 9 szavazat érkezett, hogy legyen, 1 pedig, hogy "Tőlem lehet.". Így meg is csináltam, aki szeretne lépjen be és mindig követni tudjátok majd a részeket.:)) Katt IDE! A másik, amiért írok, az pedig a meglepetés lenne. Nagyon sokáig gondolkoztam, hogy mi legyen a kérdéssel, ami egyszer csak kipattant a fejemből. Arról lenne szó, hogy nagyon hálás vagyok nektek, amiért több mint 4000, sőt már majdnem 5000 látogatóm van. Tényleg nagyon örülök:))♥ Így arra gondoltam, minden ezredik látogatónál rakok ki nektek képeket Justin bébiről. Nem tudom mit szóltok hozzá, várom a véleményeket.
Szeretlek Titeket.♥

21. A magánóra

Sziasztok! :)

Bocsánatkéréssel kell kezdenem, ugyanis elhúzódott több, mint 1 hétre a 2 rész közötti időszak. A következő várakozási idő már remélem rövidebb lesz, mert sietek a résszel, a kommentek számától fog függni, hogy milyen hamar hozom. :)

Megragadnám akkor már az alkalmat, hogy megkérdezzem; mi van veletek? Mert tudom, hogy olvassátok a részeket, de nem kapok egyetlen egy kommentet sem! Kérlek, ha valami véleményetek van, mondjátok vagy írjátok le:))

Nem is tudom mit mondjak a részről.. megjelenik benne egy új szereplő, aki majd még szerepelni fog. Különösebb dolog nem fog benne történni.

Szerintem most nem is írok semmi mást, néha rövid előszónak is lennie kell:)

Tehát a komik ellenében jön a következő rész:)

Szeretlek titeket.♥

Kellemes Olvasást.♥

Az este jónak ígérkezett és őszintén reméltem, hogy Pattie tényleg olyan személyiség, mint ahogy ezen rövid idő alatt megismerhettem.

  Az üres kocka helyére kézzel beírt egy szót tanulmányoztam. Magánóra. Nem, valahogy nem akartam most tanulni. Főleg nem úgy, hogy egy ismeretlen tanár fog oktatni. 9-től 1 óráig lehetne szabad programom, erre belerondít az a csúnya kézírás, ami arra kötelez, hogy márpedig meg kell jelenjek az órán. De mi van, ha nem akarok?

  Valójában, semmi. Mert senkit nem érdekel, hogy én mit akarok. Pedig alig bírok kikelni az ágyból. Rendben, talán nem kellett volna tegnap 11-kor lefeküdnöm, de.. oké, nincs de. Nem kellett volna és kész. De hát akkor is…!

  Nagyot sóhajtva ledobtam magam mellé a köteg papírt, ami összefűzöttségének köszönhetően nem hullott darabokra. Lelöktem magamról a takarót és nyűglődve kikeltem az ágyból. Háromnegyed órám volt 9-ig. Biztos, hogy nem szépségkirálynőként fogok kinézni az órán.. ennyi idő alatt örülök, ha magamat rendbe rakom, nemhogy még hajkoronát kreáljak meg csini ruhát válasszak.

  Fogmosás.. fésülködés.. arctisztítás.. szempillaspirál.. így teltek sorba a készülődésem állomásai. A hűtőből kivettem egy kakaót és reggeliként megittam, mialatt a szekrényem előtt állva ruhát cserkésztem be.
  Szerencsére jobban átláttam mindent, mert tegnap kipakoltam a bőröndből a szekrényembe, így minden a legnagyobb rendben volt. Végül kiválasztottam egy kényelmes felsőt és egy nadrágot, meg egy Vans cipőt. A vicc kedvéért a pólóm I ♥ Friday-os volt, mivel ma péntek van. Magamra kaptam egy felsőt is, aztán gyorsan felkötöttem a hajam. Az egész egy nagy összevisszaság volt, de éppen ezt szeretem benne.

  Mivel nem tudtam, hogy mit fogunk csinálni vagy, hogy könyvből tanulunk-e egyáltalán, így csupán két tollat vettem magamhoz, a telefonomat és egy csomag rágót. Beraktam egy pandás fülbevalót, fújtam kettőt a parfümömből, aztán felkaptam a kártyát, ami az ajtóhoz kell. Utolsó pillantásként csekkoltam, hogy biztos a 123-as terembe kell-e menni, majd gyorsfuttában indultam el, ugyanis már háromnegyed 9 volt.

  Mivel 123-as, ezért az első emeleten volt a terem. Gyerekjáték volt megtalálni. Teljesen nyugodt voltam, nem izgultam semmi miatt. Gertrude azt mondta, hogy kedves, tehát reménykedtem, hogy velem sem fog másképp viselkedni.

  Az ajtót egy férfi nyitotta ki. Hátrafelé beszélt, úgy jött kifelé, így nem látta, hogy ott vagyok.

- Jó reggelt – köszöntem rá, mielőtt belém sétált volna. Meglepődötten fordult felém.

- Ó, jó reggelt – mért végig mosolyogva. Örültem neki nagyon… - Kit keres?

- Jenny.. ööö… - úristen, nem jut eszembe a neve. Ó, hogy a fenébe hívják a csajt?

- Sadric? – vonta fel szemöldökét. – A magántanárod?

- Ó, igen, pontosan. Mellesleg most lett a tanárom. Az első órára jöttem – kedvesen mosolyogva próbáltam jó benyomást kelteni, nehogy azt higgye, valami díler vagyok.

- Menj be, bent megtalálod – ő kilépett a helyiségből, én pedig a keletkezett üres ajtónyíláson bementem.

Mielőtt bezártam volna az ajtót, körbenéztem. És jól tettem.

  Az asztalnál Ő ült. Ő. De.. hogy kerül ide? Értetlenül bámultam rá, ő ugyanúgy nézett vissza rám.

- Elnézést, azt hiszem mégis rossz helyen járok – kezdtem hátrálni a szerencsére nyitott ajtó felé, de mielőtt eltűnhettem volna, egy nő utánam szólt. Most vettem csak észre, hogy egy nő is ül Mellette…

- Olivia Mitchell? – a nevemen szólított. Ismerne?

- Igen? – hangom kérdésként csúszott fel, pedig ezt kijelenteni akartam.

- Jó helyen jár – mosolyodott el kedvesen. – Jöjjön be!

  Összezavarodva bár, de bezártam az ajtót. Azon gondolkodtam, most vajon ugrat a nő vagy esetleg Justin kezdett gyors átveréses akcióba és a nőt használja fel vagy egyszerűen tényleg ő a.. tanárom. Ó, ez félelmetes, ha belegondolok, hogy milyen másik személynek még a tanára…

- Nyugodtan idejöhetsz – állt fel a székből, megkerülte az asztalt és felém indult. Az én lábaim is elindultak, így ő lassítani kezdett.

- Elnézést, biztos, hogy Ön Jenny Sadric? – kénytelen voltam megkérdezni. Nem akartam elhinni, hogy ez tényleg a valóság. Abban bíztam, hogy csak egy rossz álom.

- Igen, ő Jenny Sadric – szólalt meg a széken ülő Justin. Látszólag megsértődött, hogy ennyire kelletlenül fogadom társaságát. Mert igen.. be kell vallanom. Csakis amiatt nem akartam elhinni, hogy Jenny lesz a tanárom, mert ő egyben Justin tanára is. – Jenny, egy percre…

- Egy pillanat, Justin – intette le. – Szóval Jenny Sadric vagyok – nyújtotta kezét kedvesen.

- Olivia Mitchell – ráztam meg illedelmesen.

- Ne ijedj meg és ne ájulj el a székben ülő személy láttán – bökött mosolyogva Justin felé.

- Valahogy eszem ágában sincs… - egy csúfos mosollyal, mégis kedvesen adtam tudtára, de inkább Justin tudtára, hogy még mindig nem vagyok oda érte. Szemem sarkából láttam, hogy Justin elmosolyodott, majd csóválva lehajtotta a fejét.

- Ezt nem értem – ráncolta homlokát Jenny, tekintete értetlenül vizslatott.

- Nézze, Mrs. Sadric… - sóhajtottam fel. – Teljesen biztos abban, hogy Ön fogja Gertrude-ot helyettesíteni?

- Természetesen. De…

- Értem – bólintottam kelletlenül, de inkább félbeszakítottam, minthogy még egyszer feltegyen valami kérdést.

- Jenny… - ismét belekezdett Justin, de a tanára ezután is leintette.

- Kérem, elmondaná, miért ellenkezik ennyire? – Jenny felpillantott rám, szemében komoly érdeklődés volt.

- Nem ellenkezem, csupán… - nem is folytattam, ez is nagy hazugság volt. Igenis próbáltam ellenkezni. – Rendben – vettem mély levegőt, majd kifújtam. – Elnézést kérek a kellemetlenségekért – sütöttem le a tekintetem.

- Csakhogy elkerüljük a hosszú magyarázkodást, inkább kezembe veszem az ügyet – állt fel magabiztosan az eddig magához képest meglehetősen csendes fiú. Lassan indult el felénk.

- Abból nem lesz semmi jó – motyogtam magamnak, majd mintha nem is mondtam volna semmit, érdeklődést mutatva felnéztem rá.

- Valójában de – cinikus tekintetet lövellt felém. Fenébe, komolyan hallotta? – Tehát annyi az egész, hogy Olivia és én ismerjük egymást – utolsó szavára éppen mellénk ért. – A csaj nem bír engem, folyamatosan kritizál és szid, na meg persze kötekedik, ennek ellenére szívből jövő szeretetet táplálunk egymás iránt, ugye Hamupipőke? – gúnyos és egyben elégedett mosollyal az arcán nézett a szemembe és lerítt róla, élvezi, hogy feldühíthet.

- Jenny, akk.. vagyis úgy értem, Mrs. Sadric.. – javítottam mosolyogva. Az volt a tervem, hogy figyelmen kívül hagyom Justint, ez pedig jó ötletnek tűnt. - ..akkor megbeszéljük a taníttatásommal kapcsolatos részleteket?

- Látod, Jen? Erről beszélek – sóhajtott fel fejét csóválva.

- Azt hiszem, kezdek rájönni, hogy honnan vagy nekem ismerős – mélyen tanakodva vizsgálta meg Jenny a vonásaimat, értem ez alatt az arcom és a testem egyéb részeit is.

- Jenny, folytassuk az órát. Nemsokára próbám van – lemondóan szólt közbe Justin. Én pedig büszke voltam magamra, hogy ezúttal sikerült rajta felülkerekednem. Nem folytatta a kötekedést, legutoljára pedig én szóltam le. Ez egyértelműen nyerés számomra.

- Rendben, persze. Folytassuk.. illetve kezdjük el – nevetett fel.

  Jenny leült az asztal végén lévő székbe, Justin az egyik, én pedig a másik oldalára.

- Még mindig nehéz felfognom, hogy ismeritek egymást.

- Jen, ezen ne törd magad – Bieber bosszúsan lapozott bele a könyvébe. Tényleg még mindig azon eszi magát, hogy alulmaradt? Kell lenni valami másnak. Annyira csak nem sértődött be. Ha meg de, annak csak örülök.

- Biebs, plusz 2 oldal – Jenny szavai meghökkentettek. Hogy ilyen oldala is van? Egy rossz szó és plusz 2 oldal? Örülök neki…

- Jenny, fellépésem lesz. Nem fog menni.

- 2 oldalt a limóban ülve tízszer is el tudsz olvasni. Na, tehát Olivia – nézett rám mosolyogva.

  Justin püfögött még valamit, mintha megismételte volna a „Biebs, plusz 2 oldal.” mondatot, csak nyávogó hangon, ezzel kifigurázva Jennyt.

- Könyved nem lesz sok, leginkább fénymásolatokat fogok majd adni – kezdte meg Jenny a beszélgetést. – Ha jól tudom, franciául is beszélsz, aminek kifejezetten örülök, mert nagyon szeretem a francia nyelvet.

- Igen, legalábbis tanulok – mosolyodtam el, mire felnevetett.

- Ó, igen! Egy fontos dolog; ha nem gond, akkor megkérnélek, hogy ne magázz, tegezz nyugodtan.

- Rendben, köszönöm – bólintottam mosolyogva.

- Az óráid már megvannak, beleírattam a táblázatba, amit a modellkedéskor kaptál. Gondolom szóltak, hogy ne ijedj meg az idegen kézírás miatt.

- Igen, persze.

- Szuper. Szerintem különösebb megbeszélnivalónk nincs, majd az órák alatt megismerjük egymást – abbahagyta a jegyzetelést és mosolyogva rám nézett.

- Nekem lehetne egy kérdésem? – haraptam ajkamba félénken.

- Persze, csak nyugodtan.

- Majd inkább négyszemközt, ha lehet – egy pillanat erejéig Justinra néztem, ami elég volt, hogy lássam, amint meglepődve felkapja a fejét.

- Ahogy szeretnéd – bólintott, majd egy könyvet vett a kezébe.

- Talán zavarok.? – hangsúlyából nem jöttem rá, most ez kérdés akart lenni vagy nem.

- Csak amiért az előbb olyan hevesen állítottál rólam dolgokat, akkor most ki is kezd kötekedni? – nekem tényleg nem állt szándékomban összetűzésbe kerülni vele, főleg nem a tanárom előtt, de ezt nem tudtam kihagyni.

- Szokj hozzá – válaszolt Justin helyett Jenny. – Sokszor próbál másokat szekálni, függetlenül attól, hogy jóban vagy rosszban van-e az illetővel – rosszallóan csóválta a fejét, amikor Justinra nézett.

- Velem nem lesz egyszerű dolga – mosolyogtam kedvesen a velem szemben ülő fiúra.

- Pedig vissza kell venned az önimádatodból, ha kell az a kártya – kacsintott rám vigyorogva, majd a tanulnivalójába temetkezett. Fogaimat összeszorítva próbáltam lenyelni, hogy ne szóljak vissza.

- Oké, nem tudom, miről beszéltek, de kezdjük az órát – határozottan utasított minket csendre anélkül, hogy ezt kimondta volna. – Justin, te elemezd a verset, aztán próbáld meg ezt a szöveget spanyolra fordítani.

- Nem tudok spanyolul – jelentette ki nyugodtan, fel sem nézve papírjából.

- Ezt a szöveget egy óvodás kislány írta, tehát pont a te szinted – ezen elvigyorodtam. Úgy látszik, Jenny sem könyörül rajta.

  Justin ismét besértődött, így még mindig fel sem nézve a papírról vette ki Jenny kezéből a szöveget és húzta az ölébe.

- Nos, Oliv… - fordult felém Jenny. – Mivel ezek az első óráid, ezért te választhatod meg, hogy milyen tantárgyat és mennyi ideig tanuljunk. A kikötés, hogy legalább 3 tárgyat válassz.

- Akkor az egyik a francia – vágtam rá nevetve. – Legyen még angol.. és matek. És biológia.

- Rendben. Akkor kezdjük a franciával, úgy jó lesz?

- Oui, parfait (Igen, tökéletes) – mosolyodtam el.

- Hé, hé, hé…! Én ebből nem értek semmit – szólalt fel Justin.

- Én pedig a spanyolt nem értem – vontam vállat.

- Akkor spanyolul foglak szidni – nevetett fel kárörvendően.

- Húha, most nagyon megijedtem. Én meg franciául, na? – forgattam meg a szemem.

- Bon, les gars, ce n'est pas nécessaire (Rendben, srácok, ez nem szükséges) – jelentőségteljes pillantást vetett ránk tanárunk.

- Én annyit tudok franciául, hogy bonjour meg au revoir – húzta el a száját.

- Én meg annyit spanyolul, hogy hola meg gracias.

- Tehát akkor megtartjátok egymásnak az órát? – ezúttal már nem türtőztette magát Jenny, mérgesen szólt ránk.

- Nem – mindketten egyszerre vágtuk rá.

- Akkor száj befog, kéz mozog – ezt nem vettem magamra, ugyanis Justinnak volt az a feladata, hogy írjon, én még nem kaptam feladatot.

  Jenny elmondta a feladatom, én pedig belekezdtem. Jó öt perc után zacskócsörgésre lettem figyelmes. Nem szenteltem a zajnak nagy figyelmet, csak mikor már Jenny is felszólalt.

- Justin, azt elrakod – határozottan szólt rá. Tetszett, hogy nem kivételezett vele szigor szempontjából csak azért, mert híres.

  Bieber viszont nem engedelmeskedett a parancsnak. Az asztalra rakta az m&m’s csomagot, s kivett belőle hármat. Az egyiket feldobta a levegőbe úgy, hogy az pontosan a szájába esett. Aztán ezt még egyszer megcsinálta. A harmadik után Jenny nem tűrt, elvette a zacsit.

- Ó, ne már! – forgatta meg szemét.

- Mondhatom, szépem bemutatkozol más tanítványaim előtt – ez egy erőteljes dorgálás volt. Nem is jöttem rá azonnal, hogy én lennék az a másik tanítvány, csak mikor belegondoltam a mondat jelentésébe.

- Olivia előtt nem kell tisztelettudóan viselkednem, mert ha tenném sem változna a véleménye – vont vállat, majd a zacskóért nyúlt és újra játszadozni kezdett a dobálással. Ám sorozatba három félrement és hangos csattanással ért földet.

- Justin – csóválta meg a fejét Jenny, majd lemondóan lehunyta a szemét, felkönyökölt az asztalra és arcát tenyerébe temette.

  Lenéztem az asztal alá, hogy vajon merre lehet Justin lába. Bemértem célpontként, majd meglendítve a lábam aprót belerúgtam, mire fejét rám kapta. Jennyre pillantottam, majd vissza rá és csak remélni tudtam, hogy veszi a lapot.

- Kérsz, Jenny? – tartotta a zacskót tanárom felé.

- Mi? – suttogtam értetlenül, s egyben dorgálóan.

- Mi az? – tátogott vissza meglepetten, nem igazán értette, hogy mi bajom.

- Nem azt mondtam, hogy kínáld meg, te hülye – hadartam el tátogva, emiatt nem valami sokat érthetett belőle. Kérdőn nézett rám. Nem látja Jennyn, hogy kiakadt a viselkedése miatt? Én nem egy „Kérsz, Jenny?” mondatra gondoltam, hanem egy „Sajnálom.”-ra…

- Justin, beszélni szeretnék édesanyáddal. Mondd meg neki, hogy ma este felhívom – komolyan nézett rá Justinra, akinek arcáról az előbbi értetlenség félelemmé változott át.

- Miért? – kérdezte halkan. – Csak akkor akarsz anyával beszélni, mikor… - szemeivel hunyorított, azt hiszem rájött a mondat befejezésére. Nekem sem volt nehéz kitalálnom.

- Igen, mikor olyan lehetetlenül viselkedsz, hogy nem tudok veled mit kezdeni. Így el fogunk csúszni mindennel. Visszafoghatnád már az energiatúltengésed, igazán! – azzal felállt és kiviharzott a szobából. Én meg csak néztem utána, értetlenül.

- 1 hétig nem lesz laptopom – nyöszörgött fel fejét hátrahajtva.

- Jaj, egyelek meg, bele ne halj! – félve a szám elé kaptam a kezem, majd egyszerűen csak megforgattam a szemem. – Az a lábrúgás arra volt, hogy kérj bocsánatot, ne pedig megkínáld m&m’sszel.

- Jól van, nem értettem – védekezett azonnal.

- Most hova ment Jenny?

- Mikor nagyon kiakasztom, ki szokott menni pár percre. Aztán visszajön és mosolyogva folytatja a tanítást.

- Ó, Justin – sóhajtottam fel. – És ezért most én is szívjak, mi?

- Miért szívnál? Van pár perced, amíg nem kell matekegyenletet megoldanod – vigyorodott el.

- Kiakasztottad a tanárod. Hogy veheted ezt félvállról? – fentebb csúsztam a széken, ezzel együtt hangom is megemelkedett.

- Már mondtam. Mosolyogva fog visszajönni. Ismerem őt, Liv, nyugi már.

- Persze, te mindenkit ismersz… - forgattam a szemem.

- Nem, korántsem. Csak azokat, akik engedik, hogy megismerjem – szavai közben arcáról eltűnt a pimaszság, komolyan nézett a szemembe. Vele ellentétben, én rögtön értettem a célzást.

- Ha nem lennél velem ennyire visszataszító, én is engedném – motyogtam, hirtelen támadt zavaromban le kellett sütnöm a szemem.

- Ó, hogyisne, még én legyek a hibás.

- Nem azt mondtam…

- De. Te is tudod, hogy de.

- Justin… - néztem fel rá, vissza akartam neki szólni. De végül nem tettem. – Sajnálom, hogy nem tudok kedvesen válaszolni. Sajnálom, hogy nem tudlak körbenyalni, mint a rajongóid. Én most már nem vagy egy közülük, én csak egy lány vagyok, nem pedig Belieber. Nem mondom, hogy nem vagyok hibás emiatt, mert nekem is alkalmazkodnom kellene hozzád, de ha már te keresed a társaságom, akkor neked kellene jobban, nem igaz? Néha egyszerűen csak meg kellene állnod, hogy ne szólj vissza és mindjárt jobban érezném magam – a szavak dőltek belőlem, s többször is meg akartam állni, de aztán gondoltam, ha már ennyi kijött, jöjjön a többi is.

- Ahogy te is, én sem olyan személyiség vagyok, aki egykönnyen elfogadja, ha alulmarad. Mert valld be, te sem szereted, amikor lekörözlek – mosolyodott el.

- Nem kell bevallanom, én ezt tudom magamról. De most arról van szó, hogy…

- Olivia, ennek semmi értelme. Mitől lenne jobb, ha hagynám, hogy elhordj akárminek?

- Nem ezt mondtam, Justin – tártam szét a karom, majd felsóhajtva leengedtem. – Mindegy is. Veled nem lehet értelmesen beszélni – visszagörnyedtem papírom fölé, kezembe vettem a tollat és írni kezdtem.
  Hallottam, hogy ismét meg akar szólalni, de ekkor visszajött Jenny.

- Folytassuk – közeledett felénk kimérten és ahogy Justin mondta, tényleg jó kedvű volt.

  A lábfejemet enyhe rúgás érte, tekintetem rögtön Justinra terelődött.

- Megmondtam vagy megmondtam? – suttogta, majd mosolyogva rám kacsintott.

  Vállat rántva elfordultam tőle, de cselesen egy pillanatra még visszanéztem rá. Rosszallóan, mosolyogva rázta a fejét, majd tekintetét lesütötte. Ezután kénytelen voltam Jennyre figyelni és már csakis vele foglalkoztam. Azaz.. próbáltam.