Ééés..
a 26. rész megérkezett. :)
Azt
hittem nem fogom sohasem meghozni ezt a részt. Nagyon sok dolgozatot írtunk ebben
a pár hétben és ez még ezentúl is így lesz, sajnos.
Na,
de nem is fecsegek az iskoláról. A rész már tegnapelőtt majdnem kész volt, de
végül mégsem tudtam befejezni, így mára maradt. Negyed óra múlva el kell mennem,
de még úgy gondoltam, felrakom.
Az
előző részhez még csak annyit szólok hozzá: köszönöm a kommenteket! :)
És
akkor erről a részről pedig annyit: nekem a vége a kedvencem. :) Most sikerült
összehoznom úgy, hogy Olivia egyszerre „dolgozzon”, de közben történjenek az
események közte és Justin közt is. Na, de erről nem mondok többet:)
Várom
a véleményeket! :)
És
kellemes olvasást mindenkinek.♥ :)
Idegesített, hogy vajon
miért haragudott volna most meg. Tényleg nem csináltam semmit. És most ezen
fogok gondolkodni. Fantasztikus.
*Olivia
szemszöge*
-
A lábadat egy kicsit előrébb. Most a kezedet rakd csípőre. Álladat lentebb.
Nézz oldalra. Vissza. Most nézz komolyan. Nagyon komolyan. Oké, most mosolyogj
– minden utasítás végrehajtása után Jim elkattintotta a temérdek szakkütyüvel
felszerelt fényképezőt. Örömmel pózoltam az engem árgus szemekkel figyelő
kamerának, de kissé kezdtem magam feszülten érezni, mikor egy, az ajtó
közelében meghúzódó ember folyamatosan nézett. Pontosítok: férfi volt és
bámult. Volt is tippem miért: a fotózási „ruhám” ezen alkalommal egy fürdőruha
volt. Nincs jobb dolga ennél? Csak hogy nézzen?
Már azon voltam, hogy odaszólok Jimnek, mikor
ő megelőzött a beszédében.
- Mostanra
ennyi, Liv – állt ki a kamera mögül. Megkönnyebbülve sóhajtottam fel. Az egyik
statiszta máris mellém sietett egy köntösnek nevezett lepellel, amit
felvehettem, hogy ne egy szál fürdőruhában kelljen álldogálnom egynéhány ember
előtt. – Ügyes voltál, mint mindig – tartotta pacsira a kezét, én pedig leléptem
a kis dobogóról, bő 2 lépéssel átszeltem a kettőnk közt elterülő távolságot és
beleütöttem tenyerébe.
- Köszi –
rámosolyogtam és tovább is haladtam.
Utam egyenesen a 2 ajtóval arrébb található
öltözőbe vezetett. Szokás szerint két ember volt ott: a stylist és egy modell.
A modell most épp Alicia volt, aki 22 éves és new yorki. Vele egész jól
kijövök.
- Sziasztok
– köszöntem mosolyogva.
- Avez-vous
terminé? (Végeztél?) – fordult felém
Charlotte, aki egyben a stylist, a sminkes és a fodrász. Francia nemzetiségű,
de az angolt jobban beszéli, mint a franciát, ennek ellenére néha franciául
szólal meg, ha velem beszélhet, mert tudja, hogy szeretem azt a nyelvet, aminek
(elmondása szerint) ő csak örülni tud.
- Oui –
bólintottam. - Comment êtes-vous, Alicia? – huppantam le mosolyogva Alicia mellé
a kanapéra.
- Az mit is
jelent? – nevetett fel kínosan.
- Hogy vagy?
- Ó, jól,
köszi – mosolygott. - Et vous? (És te?)
– meglepődtem, hogy így kérdez vissza, bár annyiszor hallotta, nem volt nehéz
megjegyeznie.
- Je suis un
peu fatigué, azaz kicsit fáradt vagyok – hátrahajtottam a fejem a kényelmes
ülésben és csukott szemmel próbáltam relaxálni egy kicsit, hogy felkészüljek a
nyakunkban lógó 2 órás konferenciára, amit Tyler tart. 1 óra múlva kezdődik. És
itt lesz Cornelia Bellisario is, aki a fő-fő az egész magazin felett.
- Én ötkor
keltem, szóval megértelek.
- Én fél
hatkor – nevettem fel. Alicia elmosolyodott, majd nagyot sóhajtva felállt.
- Merci,
Charlotte, hogy megcsináltad a hajam – simított végig Char felkarján, majd a
kijárat felé igyekezett. – Később látjuk egymást – intett mindkettőnknek, mire
mi mosolyogva visszaköszöntünk.
~*~
Keresztbe font lábaimat kiengedtem, majd egy
rövidke nyújtóztatás után ismét átvetettem egyiket a másikon. Az ásítás ismét
rám tört, de sikeresen elnyomtam, immáron legalább tizedjére. Próbáltam
érdeklődést tanúsítani, de valahogy igazán nem foglalkoztatott az, hogy
elmotyog ott valamit magának olaszul a hapsi, de a teremben tartózkodó legalább
50 emberből 10 ha értette a nyelvet és én nem voltam köztük, így meglehetősen
unalmas volt a bemutató. Azt sem tudom, miért pont olasz férfinak kell tartania
a prezentációt. Nem eléggé nagy világnyelv az angol?
Szerencsére úgy látszott, befejezte. Nem
értettem, hogy mondott-e ezzel kapcsolatosan is valamit, de lelépett a
katedráról és kivette a pendrive-ot is a laptopból, ez pedig elég bizonyíték
volt.
- Nagyon szépen
köszönjük a bemutatót Antony Russo-nak! – szólt bele a mikrofonba Mrs.
Bellisario. – Most pedig szeretném a szót Tyler Evans-nek adni – nézett
mosolyogva az említettre, aki pillanatok alatt feltipegett az emelvényre,
Cornelia helyett.
- Én is szeretném megköszönni az előbbi igényes
bemutatót – kezdte a szokásos bevezetővel. – Most pedig néhány hasznos és
remélhetőleg kellemes információval szeretnék szolgálni itt tartózkodó Vogue
modellpalántáink számára – futott végig tekintete rajtunk. Na, ez felcsigázott. – Ugyebár a szerződés úgy szól, hogy 6 hétig New Yorkban tartózkodunk, majd
továbbmegyünk Párizsba. Ezt viszont megváltoztattuk egy kicsit, hiszen volt rá
jogunk, mivel a szerződésbe belefoglaltuk, hogy fenntartjuk a változtatás
jogát. De azt hiszem, ezzel a változtatással nem lesz különösebb gond a
részetekről. A tervünk az, hogy a 6 hetet háromra csökkentjük, viszont így
minden nap kell egy kis pluszt dolgozni, de azt hiszem, ez meg sem fog
kottyanni nektek – mosolyodott el. – Tehát már csak 2 hétig leszünk itt, aztán
pedig egy hétre mindenki
hazamehet a családjához. A családdal töltött hét lejárta után pedig egyenesen
Los Angelesbe megyünk, bár lehet, hogy mégis az eredeti tervnél maradunk,
miszerint a következő megálló Párizs. Ez attól függ, hogy hogyan tudják kiadni
nekünk a modellstúdiót. De ne aggódjatok, mindenki időben meg fog tudni
mindent. Mellesleg akkor már azt is megjegyzem, hogy a hazarepülést – ha valaki
repülővel megy – és a következő megállóig történő repülést mi fizetjük, tehát
ne legyen gondotok a repülőjegyekkel.
Tyler szavait megdöbbenve ittam. Hogy 2 hét
múlva hazamehetek a családomhoz? És velük lehetek pár napig? Visszasüllyedek a
„régi” életembe és kicsit lazíthatok? Láthatom a családom és a barátaim?
Tökéletes ajánlat.
- Azt
hiszem, ez minden, amit meg szerettünk volna osztani veletek ezen a majdnem 2
órás konferencián – szakította meg Tyler hangja a gondolataimat. – Nagyon szépen
köszönjük a figyelmüket!
Lelépett a dobogóról, mire halk zajok
közepette mindenki elkezdett felállni. A fontosabb, öltönyös emberek azonnal
elhagyták a termet. Persze, ők mindig sietnek…
- Na ehhez
mit szólsz? – vigyorgott Amanda, de ő is ugyanolyan döbbent volt, mint én.
- Álmodom –
nevettem fel, s mintha csak őt utánoztam volna le, én is felálltam, s betoltam
magam után a széket.
- Azért
valljuk be, szerintem mindenki örül, hogy megszabadulhat kicsit ettől a
felhajtástól.
- Így van.
Bármennyire is szeretjük, amit csinálunk, az utóbbi napokban rendesen fel
kellett kötni a gatyát. 6 órakor kelés, napi több óra pózolás, konferencia,
megbeszélések… - soroltam, majd a végén nagyot sóhajtottam.
- És ma még
edzés is van – nyöszörgött.
- Na ja –
húztam el a szám, s lassan a kijárat felé indultam, követve a tömeget. Amanda
is jött mögöttem.
- Olivia! –
hallottam a nevem. Automatikusan fordultam a hang irányába, Tylert pillantottam
meg felém közeledni. – Egy percre…? – intett.
- Persze –
bólintottam mosolyogva, majd Amandának küldtem egy „menj, majd találkozunk”
nézést és Tyler után mentem. – Történt valami? – gondoltam egyből a
legrosszabbra.
- Nem,
egyáltalán semmi. Egy kérdésem vagy inkább kérésem lenne – kezdett bele
mosolyogva.
- Csak
nyugodtan – viszonoztam mosolyát.
- Egy
divatbemutatóról lenne szó – ezt valahol a közepén kezdhette el, hiszen csak
így belevágott, se eleje, se vége módszerrel. Türelmesen vártam, hogy hátha
folytatja, így is lett. – Alicia-val már beszéltem, ő beleegyezett, viszont egy
ember nem elég. És hát.. én rád gondoltam – a végén ismét elmosolyodott.
Zavarba ejtő volt. Úgy értem, folyamatosan
mosolygott, de nem is ez volt a baj, hanem inkább az, hogy először fel sem
fogtam, hogy mit mondd. Aztán leesett, hogy miről is van szó. Először is,
minden magyarázat nélkül kezdte. Másodszor is – miután az elsőt megértettem -,
egy divatbemutatóról lenne szó és ha jól értelmeztem több másodperc gyors
gondolkodás után, akkor felkért, hogy Alicia mellett én is vegyek részt az
eseményen.
- Tehát most
megkértél, hogy én is szerepeljek? – megbizonyodásként rá kellett kérdeznem.
- Igen,
pontosan – bólogatott.
- Ó, hát ez
óriási megtiszteltetés számomra – villantottam meg fogaim. – Köszönöm szépen,
elfogadom és szívesen teszek eleget kérésednek – talán kissé líraian
fogalmaztam, de Tyler csak elmosolyodott, talán éppen ezen, talán azon, hogy
elfogadtam, ki tudja!
- Én
köszönöm, Livia – hálásan elmosolyodott. – A bemutató most pénteken lesz, este
7-től New York egyik negyedében. Csodálatos hely, majd meglátod – kacsintott
rám, mintha egy jó barát lennék. Igazán jól esett, hogy Tyler ilyen könnyedre
fogja a dolgot és kevésbé van meg a főnök-dolgozó szigorú viszonya, amit tovább
segít az, hogy tegeződünk a beszélgetés könnyítése érdekében, de persze van
olyan, mikor megmarad a magázás.
- Alig várom
– haraptam ajkamba izgatottan.
- A
részletekről még tájékoztatunk, akár én, akár bárki a munkatársaim közül. Ha
kérdésed van, nyugodtan fordulj hozzájuk, ha én nem vagyok itt.
- Nagyon
köszönöm – hálálkodtam újra és újra.
- Semmi –
legyintett nevetve. – Akkor hát, viszlát, Olivia! – távolodott lassan, de mikor
köszönni akartam, eszébe jutott valami és megtorpant.
- Ó, még egy
dolog – tartotta fel mutatóujját és visszajött hozzám. – Tudomásom szerint Carin
jó barátnőd – kijelentette, s azt várta, hogy cáfoljam avagy helyeseljek.
- Pontosan –
bólintottam rá.
- És ha már
Carinnal olyan jóban vagy, bizonyára.. nos, remélem ezzel nem tévedek nagyot,
de logikusnak tartom.. szóval, hogy bizonyára Mr. Bieber is látott már téged
személyesen? – a mondat végén felcsúszott a hangja, így a kijelentésből kérdés
lett.
- Nem
tévedés. Tényleg így van – erre is bólintottam. – Annak ellenére, hogy én
valójában nem vagyok Justin fanja, mondhatni nem bírom őt, egész jó kis
viszonyt alakítottunk ki, ha ebbe a jó viszonyba az is beletartozik, hogy
kétszer annyiszor szidjuk egymást, mint ahányszor normálisan beszélgetünk –
nevettem fel kínosan.
- Ó, szóval
így – látszólag ez meglepte. Talán nem számított arra, hogy én már ilyen
közelről ismerem Justint. – Ez meglehetősen fura. Ismereteim szerint nem igazán
szereti közel engedni magához az ismeretleneket – ez a mondata
elgondolkodtatott. Tehát nem csak én vagyok ezzel így. Ugye, hogy nem csak
nekem ez a véleményem! Tyler nagyon szépen megfogalmazta, amit eddig én csak
körülírni tudtam.
- Nehogy azt
higgye, Mrs. Evans, hogy ez számomra nem megdöbbentő – nevettem fel.
- Tyler! –
szólították a velem szemben álló hölgyet, mire ő csak bólintott.
- Olivia,
majd visszatérünk ehhez a témához. Carinnal is beszélek majd, mert felcsigáztál
– mosolygott sunyin. – És ahogy már megbeszéltük, nyugodtan tegezhetsz.
- Rendben,
köszönöm – mosolyogtam rá. – Nem is tartalak fel. Majd látjuk egymást! –
intettem, s hátrálni kezdtem.
- Szia! –
mosolygott rám, s miután ő is elindult, megfordultam és kifelé vettem az
irányt.
~*~
Remegő lábakkal estem be a szobába, az ajtót
erőtlenül vágtam be magam mögött. Francba már ezzel a boszorkánnyal, hogy
mindig meg kell szívatnia. Pedig most nem késtem, 10 perccel hamarabb már ott
voltam.
Ásványvizes üvegem a bőröndömön landolt,
amiről a keménysége miatt le is gurult, s az ágyig meg sem állt. Mit sem
törődtem vele, hátravágtam magam az ágyon és még mindig gyorsabban szedve a
levegőt próbáltam kiadni magamból a dühöm és a fáradságom, bár a második
jelenleg lehetetlen.
Legalább negyed óráig csináltam a nagy
semmit, majd erőt vettem magamon és becsoszogtam a fürdőszobába. Fogalmam sincs miért, de vittem magammal a
telefonom is. Pillanatok alatt lekerültek rólam a ruhadarabok, mialatt
megnyitottam a csapot, hogy a kád megteljen jó forró vízzel. 10 perc kellett,
hogy háromnegyedig megteljen, ezután pedig beleöntöttem a habfürdőmet, amitől a
tetején megjelentek a hófehér habok és átlátszó buborékok. Mit sem törődve
azzal, hogy forró, rögtön belemásztam és nyakig elmerültem benne. Telefonomat a
kád melletti pultra raktam, de előtte beállítottam a zenelejátszót és halkra
vettem, hogy csak segítség legyen a relaxáláshoz. Az első szám rögtön mi volt?
Persze, miért is ne?! A Grenade. Amit Justinnak zongoráztam. Jobbnak láttam
befogni az orrom és elmerülni a fejem búbjáig.
Azt hittem, ezzel majd elbújhatok az emlékek
elől, de talán így, csukott szemmel még könnyebben előjöttek. És ahogy így
gondolkodtam az eseten, rájöttem, hogy jól éreztem magam vele. Igaz, nem
fényesen indult a dolog, de a zongorás rész igenis jó volt. A végét megint ne
számítsuk bele, de összességében tényleg nem volt rossz. Csupán nem esett jól,
hogy úgy elment.
A zene átváltott Eminem Rihanna-val alkotott
számára. The Monster. Imádom.
Aztán pedig megszólalt végre valami gyors és
üdítő: Little Mix – Word Up!
De nem sokáig élvezhettem, mert a zene
megszakadt, helyette pedig megszólalt a csengőhangom.
Gyorsan megtöröltem a puha törölközőbe a
kezem, beállítottam a kihangosítást és elfogadtam a hívást, meg sem nézve, hogy
ki az.
- Igen? –
szóltam bele kedvesen.
- Szia,
Justin vagyok – jött válaszként egy mély, de szintén kedves hang. Meglepett,
hogy ő az. – Zavarlak?
- Nem, éppen
fürdök – vontam vállat.
- Akkor
zavarlak – jelentette ki.
- Igen,
zavarsz, mert éppen egy krokodillal harcolok, ami a közeli dzsungelből szökött
át és a fürdőkádam tetszett meg neki lakhelyként – forgattam meg a szemem.
- Ó,
sajnálom – nevetett fel halkan. – Akkor már értem, miért hallok sikolyokat az
ajtód előtt állva – szavai meghökkentettek.
- Az ajtóm
előtt? – kérdeztem vissza tágra nyílt szemekkel.
- Az igazat
megvallva Carinnál voltam és hát.. közel vagy hozzá.. és.. úgy gondoltam,
esetleg van egy kis megbeszélnivalónk – rögtön tudtam, mire gondol.
- Szerintem
nincs. Mire gondolsz? – húztam kicsit az agyát.
- Nyisd ki
az ajtót és elmondom.
- A
fürdőkádban vagyok, Justin – vágtam hülye fejet.
- Gyere ki?!
– nevetett fel, neki is hasonló lehetett az arcmimikája.
- Tényleg
várni akarsz negyed órát?
- Most
legalább ráérek – szinte láttam szemeim előtt, ahogy megrántja a vállát.
- Hát jó –
sóhajtottam fel. – Megpróbálok sietni, de nem ígérek semmit.
- Addig
elrepülök Európába elrendezni valamit, de nyugi, itt leszek, mire kijössz –
próbált komoly maradni, de hangjából kihallatszott a gúnyolódás.
- Ezért még
kapsz, tökfej – azzal kinyomtam.
Mintha belém ültettek volna egy kisebb méretű
energiabombát, olyan könnyedén szálltam ki a kádból. Magam köré csavartam egy
halványlila törölközőt, vizes hajam felkötöttem, arcomat lemostam a szokásos
szereimmel. Még mindig törölközőben kiléptem a fürdőszobából és a szekrényemből
kivettem valami nagy márkájú pizsamát, hogy ne bugyiban és atlétában legyek a
gyerek előtt. Miután azt is felvettem, utolsó lépésként lazán magamra vettem a
selyem köntösömet is.
Mindennel elkészülve nyúltam a kilincs után,
hogy beengedjem az elvileg ajtóm előtt ólálkodó fiút.
Amint kitártam az ajtót, tényleg
megpillantottam őt.
- 12 perc 26
másodperc – nyomta le telefonján a stoppert. – Villámgyors voltál.
- Milyen
volt Európa?
- Milyen
volt a krokodillal harcolni? – kérdezett vissza kajánul.
-
Vesztettem, mert megzavartál a hívásoddal – mosolyodtam el én is sunyin.
- Én pedig
visszafordultam.
- Csakis
miattam, ugye? – játszottam el a boldog meghatottat.
- Csakis
miattad – mosolyodott el, legnagyobb meglepődöttségemre.– Nem ezt a választ
vártad, ugye? – gondolom leszűrte arcomról.
- Öö.. nem –
nevettem fel kínosan. – Na, bejössz vagy mész? Csak mert fáradt vagyok és nem
ajtóban álldogálva szeretnék társalogni.
- Igazából
csak meg akartam kérdezni, hogy…
- Várj.
Beszélni akartál, nem kérdezni vagy tévedek? – ezen kissé felkaptam a vizet,
hiszen kérdezni telefonon keresztül is tudott volna és akkor nem kellett volna
kijönnöm.
- De közben
beszéltem Scooterrel és ő mondta, hogy holnapra beszervezett egy programot. És
gondoltam, akkor inkább meghívlak oda és ott majd beszélünk, hogy ne most
zavarjalak – mondta el egy szuszra.
- Miért
akarnál meghívni a ti programotokra? Semmi közöm sincsen hozzátok. Úgy értem… -
próbáltam azonnal javítani magamat, mert kissé bunkón hangozhatott, de
közbevágott.
- Holnapra
összegyűjtök minden okot, hogy miért lehet közöd hozzánk. És hozzám – a végén
elmosolyodott. Ez összezavart. Mármint az, hogy.. én sem tudom, miért, de
tetszett a mosolya.
- Mi a
program?
- A hotelnek
van egy külön szárnya, ahol többek között kosárpálya is található. A csapat
pedig azt találta ki, hogy edzés helyett kosaraznánk, egyrészt, hogy kicsit
kiszakadjunk a monotonitásból, másrészt pedig, hogy gyakoroljunk a holnaputáni
meccsre – dőlt mosolyogva az ajtófélfának.
- Hmm… -
néztem a távolba. – Jól hangzik – állapítottam meg végül.
- Délután
4-kor ráérsz? – ezzel a kérdéssel megfogott. Gyorsan végigpörgettem a holnapi
napom programjait a fejemben, s örömmel állapítottam meg, hogy az időpont
szabad.
- Rá –
bólintottam.
- Tökéletes
– mosolyodott el elégedetten. – Azt hiszem, ennyit akartam.
- Majd
csörgök, ha mégsem jó.
- Nem fogom
felvenni. Legyél ott és kész – vigyorodott el.
- Az nem úgy
megy, tökfej.
- Miért pont
tökfej? – vágta be a durcit.
- A seggfej
jobban tetszene?
- Maradjunk
a tökfejnél – vágta rá, amin most én vigyorodtam el.
- Nos..
köszönöm a meghívást – vettem komolyabbra a formát.
- Ha
eljössz, akkor szívesen – mosolygott.
- Akkor..
szia – mondta félénken. Mély levegőt véve elrugaszkodott az ajtótól és ő is
eléggé kínosan érezte magát, ahogy láttam, akárcsak én. Most kellene valamit
még csinálni vagy elég volt ez a „szia”?
- Szia –
köszönt halkan, mosolyogva, majd hátrálni kezdett.